Most legutóbb a fénykép előhívás. Amióta beköszöntött a digitális korszak, mióta is? Nálunk 2004-ben, a HP R707-sel. Azóta fénykép papíron csak akkor, amikor hivatásos fotós, "hivatalos" rendezvényen (óvodai, iskolai buli, szalagavató, ballagás) végzi azt, amihez ért. Majd én meg megveszem szakmai hozzáértésének gyömölcsét. S nézzük monitoron, tévén, telefonon. A nagymama meg? Ő is digitális képkereten idézhet emléket hasraforduló, totyogó, szaladó, érettségiző unokáiról.
S most mégis! Nem vagyok profi hobbifotós (igaz, Sony A300-sommal erre az útra kívántam lépni) , de vannak képeim, amelyek tetszenek nekem, s most megosztanám másokkal, kollégákkal, hátha jobban megmaradnak, mint a merevlemez bitjeibe zárt emlékek.
Csomagot szépen összeállítom, a neten feltöltöm (lényegtelen tény, az internet korában, de a 220Volt szervere négy időzónára van tőlem), jön a visszaigazolás, OK, csomag megérkezett. Írogatok még pár levelet, pár szóváltás skype-on, s újabb levél a 220Voltból. Hm, csak nem valami mellément?
De nem! 34 perce ment el a rendelésem, most arról kapok hírt, mehetek, készen vannak a képek! Mind a 200 valahány.
Nos, ez még az Amazonnál is jobban lenyűgözött.
... ilyenkor csak azt nem szoktam érteni, miért maradtunk mi le annyira - sereghajtók lettünk saját régiónkban, mindenben, ez folyik a hivatalos hírcsapokból állandóan - amikor például ezek a kimondottan e századelőn született huncutságok nálunk is működnek. Miért nem tudunk mi élni ezekkel a lehetőségekkel? Mint ország? Mint gazdaság? Mint társadalom? Mert mint egyén, igen.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése